1001 arab szerelmem

A bódulattól nem tudtam hirtelen még a nevemet se. Valahol természetesnek vettem a kérdését, hiszen tudtam, hogy ez itt az én hercegem és ha ez Ő, akkor bizony ezt neki is tudnia kell. A másik oldalról pedig azt éreztem, hogy forog velem a világ és szívem szerint a nyakába ugranék, de nem tettem. Csak mosolyogtam, amitől ő megőrült. Aztán természetesen igent mondtam. Ez mint tudjuk, nem is volt kérdéses. Kimondtam, hogy igen és azt éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Én vagyok a hercegnő, ő meg az én hercegem. Tojtam én arra, hogy csoffadtan, izzadtan ülünk egy Lidl parkolójában, semmi sem számított, csak ő meg én.

Mivel még két hét sem telt el az első randink óta és már itt tartottunk, felvetődött a kérdés, hogy ezt hogyan prezentáljuk a családomnak. Biztosra mentem. Leszerveztem egy vacsorát, ahol bemutattam szívem választottját a nagyérdeműnek.

Emlékszem, én a fekete farmeromban, a rózsaszín kis blúzomban és a fehér cipőmben voltam, ő pedig farmerben és rózsaszínű ingben. Megérkeztünk a ház elé, ő vezetett és mielőtt kiszállt volna még egyszer megcsókolt, csókjai bíztatást kértek. Kiszálltunk, és ahogy beléptünk az ajtón, anyukám fülig érő szájjal várt minket. Leültünk az asztalhoz és zavartan vihorásztunk fel-alá.  Ott volt a számomra legfontosabb négy ember. Apám, anyám, a bátyám és a szerelmem. A bátyám első ízben közölte kedvesemmel, hogy reméli, nem házasodási szándékkal jött hozzánk, ugyanis nem lesz itt semmiféle esküvő. Kedvesem kiállt magáért, és az este végül békésen telt. Elindultunk haza, a mi hazánkba. A lepukkant nyolckerbe, a lepukkant panelba, boldogságunk szigetére. Az örömtől repdestünk mindketten. Eltervezte az esküvő dátumát is, amit Ramadan első napjára kért a mecsettől. Úgy gondolta, ez lesz a lehető legtökéletesebb nap az egybekelésünkre és így együtt tudjuk tölteni már az ünnepet is.

Aznap este elvitt a Citadellára. Sétáltunk, romantikáztunk és szerettük egymást. Az esti varázst a telefonja csörrenése törte meg. Az exe volt, a volt felesége.

Hét évig voltak együtt, gyakorlatilag baráti kapcsolatban éltek két külön szobában. Ekkor még úgy gondoltam, ennél többet nekem nem is kell tudnom választottam múltjáról. Hazafelé menet még beugrottunk egy Tescoba, ahol a szabadon lévő dekoltázsomat bámuló férfiakat szíve szerint felnyársalta volna, de nyárs híján az ő kardigánja maradt. Megjegyezte, hogy bár igazán figyelemre méltó dekoltázsom van, de jobban értékelné, ha annak mutogatását csak neki tartogatnám. Bántam is én, hát betakartam.

Haza értünk és kipakoltunk. Aztán bementünk a szobába. Leültünk arra az ágyra, amelyet napok óta izzasztottunk és fűtöttünk a vágyainkkal.

Újra simogatni kezdett, keze fel, s alá járt, csókolt hevesen és finoman és végül megtörtént a csoda. Tisztán emlékszem, ahogy az együttlétünk elején megkérdezte magyarul, hogy „szép?”. Nem tudtam, mire vélni, gondoltam, azt szeretné tudni a szép helyett, hogy jó-e.

Jó volt bizony…

Másnap elutaztunk Egerbe hétvégézni. Gyönyörű szállásunk volt, romantikus-vadregényes bútorzattal, hatalmas kerttel és tele fűtött erotikával. Két napot töltöttünk ott és tulajdonképpen a 48 órából negyvenet az ágyban töltöttünk. Felkeltünk főzni, enni és zuhanyozni, gyakorlatilag mást tényleg nem csináltunk. Olyanokat szeretkeztünk már akkor, hogy én azt hittem, a mennyországban vagyok. Egymás után sokszor, hosszú, nagyon hosszú, olykor 40 percig is élveztük egymást. Fantasztikus volt. Ezt is annak tudtam be, hogy elvileg minden kulcs egy zárba passzol. Az övé nyilván az enyémbe.

Közeledett a nagy nap és semmit nem vártam jobban, mint azt, hogy hivatalosan is egy pár lehessünk. Jött Ramadan, lebegtem a boldogságtól. A mecsetben összeadtak minket és onnantól férj és feleség lettünk. Az esküvő után meghívta a családomat vacsorázni, majd hazamentünk. Ramadan első éjszakája számomra eddigi életem leggyönyörűbb éjszakája volt. Ajándék imákat imádkoztunk, amit friss házasok szoktak. Felvettem a világoskék arab ruhámat, felkötöttem a rózsaszín kendőmet, tőle balra mellé álltam, előttünk imaszőnyeg és elkezdtük. Ő hangosan, én magamban mondtam az imákat. „Bismillahi rahmen rahem..alhamduilah rahmen alameen….” Azt az érzést egyszerűen nem lehet szavakba önteni.

Amikor imádkozom, a szívem nyitva van Isten előtt, és bárki imádkozik, ugyanez a helyzet. Amikor két ember együtt imádkozik, és szívük nyitva van, olyan érzés, mint ha két fénynek a sugara egy tükrön egy pontra összpontosulna, amiről a két fény elegye vetődik vissza. Nem tudom, hogy ez érthető-e így, de a lényeg az, hogy szavak nélkül érzed a másikat, ömlik az infó, egyszerűen fantasztikus. Annyira, hogy én a meghatódottságtól és boldogságtól sírni is kezdtem. Majd leültünk a szőnyegre, megölelt és a Koránból recitálni kezdett nekem. Gyönyörű volt, nem tudtam abbahagyni a sírást. Azt éreztem, hogy igen, tényleg erre az emberre vártam és biztos voltam benne, hogy rengeteg más mesés élmény jön még a vele töltött életem során. Valamelyest igazam is lett, de erről majd később.

Szóval ott volt Ő, aki a szememben hibátlan volt, makulátlan külső és csodálatos belső tulajdonságokkal. Számomra fontos volt, hogy neki is fontos legyen a vallása, így amint megjelent a közelünkben az Iszlám bármilyen formája, azonnal lenyűgözött természetes viselkedésével.

Csodáltam őt a tartásáért, azért a megrendíthetetlen hitéért, ami volt neki. A Ramadan hónap lényege a test, a szellem és a lélek megtisztítása. Badarság azt gondolni, hogy ez felesleges koplalás, vagy kínzás. Ez egy szent hónap, tele csodálatos élményekkel és szeretettel. A Ramadannal telt napok legfontosabb állomása a ’reggeli’, ami naplementekor töri meg a böjtöt. Arabul iftar és ilyenkor terülj-terülj asztalkám van, vendégekkel és megpakolt tányérokkal. Az együttevés öröme mindennél fontosabb, olyankor átértékeli az ember azt, amije van. Amikor este nyolc órakor veszel magadhoz először egy korty vizet és egy falat kenyeret, úgy, hogy kint tombol az augusztusi hőség, rájössz, hogy milyen szerencsés is vagy valójában attól, hogy akkor eszel és iszol egyébként, amikor szeretnél, nem pedig akkor, amikor lehet, mert van. Érzékenyebbé tesz és azt gondolom, mindenkinek előnyére válik a Ramadan, de nem akarok hit téríteni, úgyhogy ebbe most nem megyek bele mélyebben. Aztán iftar után még ébren marad az ember, eszik-iszik, beszélget és imádkozik, majd végül lefekszik és még napkelte előtt felkel, hogy ismét egyen pár falatot. Ez időben köbö hajnali 4 óra, aztán ismét ima és alvás mondjuk reggel hétig, ha dolgozni kell. És így telik mind a 30 nap.
Az én 30 napom tele volt boldogsággal, kitartással és szerelemmel. Elképesztő érzés volt munka után hazaérni, ledőlni pihenni, átélni ahogy hazaér a szerelmem, ledől mellém az ágyra, majd együtt felkelni főzni és végül együtt iftározni. Két test, egy lélek.

Ramadan napjai közt valamelyiken váratlan fordulatként ért, amikor megcsörrent a telefonom és meglepődve láttam, hogy nem más, mint az én ex-Dokikám hív engem. Látni akart.

Megbeszéltem a férjemmel, hogy vele találkozom, elköszönni tőle. Így is lett. Találkoztam a doktor úrral, aki az autóban azt mondta nekem, hogy rájött, hogy szar az élete a feleségével, menjünk a mecsetbe és házasodjunk össze. Gyereket akar tőlem. Mondtam neki, hogy bár ez nagyon kedves és bárcsak ezt egy hónapja mondta volna, de már késő, hiszen szerelmes vagyok, mint a nagy ágyú és elkeltem.

A Dokikám enyhe sokkot kapott és zavartan sok boldogságot kívánt, megszidta egy kicsit újdonsült férjemet és érzékeny búcsút vett tőlem. Nem bánthatta senki az én szerelmemet, nála tökéletesebb számomra nem létezett.

Egy darabig.

Történt ugyanis, hogy egyik este, amikor kedvesem gyermekdeden alukált, én szörföltem az interneten. Az ő gépét használtam, mivel nála voltunk. Gondoltam, visszaolvasom a volt beszélgetéseinket, szerettem volna újra átélni azokat az édes perceket. Nos, nem kellett volna.

A keresztnevem begépelése után a találatok sokkoltak. Szemben találtam magam körülbelül 16 virtuális nővel és az én férjemmel, aki éppen azt részletezi velük, egyesével, hogy mit hogyan, mikor és miért szeretett a legjobban szex közben. Értetlenül néztem, újra és újra olvastam őket és nem értettem, amit láttam. Ott volt ő, a gyermekdeden alvó Mister Tökéletes, az én arab férjem és ott volt egy retardált faszkalap, aki az anális szex élvezetét ecsetelte. A kettő meg sehogy sem fért össze. A gyomrom cikázni kezdett, a szemeim meg könnyezni és kínomban elszaladtam otthonról.

Másnap a kedvesem érezte, hogy valami nem klappol, így finoman megjegyezte, hogy este beszélnünk kell. A beszéd közben azt mondta, hogy fogalma sincsen róla, hogy én mit olvastam, de valamit biztosan, mert nagyon fura vagyok, másrészt pedig milyen jogon képzeltem én azt, hogy az ő laptopján, az ő személyes cuccai között mászkálok.

Valljuk be, a másodikban igaza is volt. Az elsőben viszont nem nagyon. Nem vagyok egy prűd gyerek, de konkrétan én szégyelltem el magam attól, amiket olvastam, így nem is számoltam be mindenről, csak a finomabb dolgokról és elmondtam neki, hogy engem az sem zavar, ha előttem hobbiként három fekete nővel kefélt egyszerre, vagy tótágast állva vizelt, csak legyen korrekt, ismerje és vállalja be. Mondja azt, hogy igen, ez is én voltam, ne pedig azt, hogy oly ártatlan, mint egy ma született bárány. Ennyi volt a kérésem hozzá, de gyakorlatilag ez a vita odáig fajult, hogy majdnem otthagytam. Csak az igazát hajtotta, én meg az enyémet. Ő állította, hogy azért nem mondta el az előéletét, mert szégyellte volna előttem és nem akarta, hogy rossz szemmel nézzek rá. Végül szent lett a béke, de tulajdonképpen ez alapjaiban megrengette a belé vetett bizalmamat.

És bár akkor még ezt nem tudtam, de akkor és ott elindult egy icipici lavina…

Folyt.köv.

Amikor hazaértem, még mindig pezsgett a vérem, cikázott a szemem és forrt a testem. Lefeküdtem és csakis arra tudtam gondolni, hogy vele tökéletes lesz minden. Feküdtem hát az ágyamban, örömmámorban úszkáltam és a szobám falán lógó képre vetettem a szemem. A falon a kép 30x30 centis volt. Arab írás bronz keretben virított bele az éjszakába. Közepén, fekete háttéren óarany írással ez domborodott ki róla: Allah Akbar. Isten a legnagyobb.

A képet még egy macedóniai üzleti utam során vettem. Már említettem, hogy amikor nyáron elvonultam keresni magamat, egyik délután, fent a hegyen, amikor a levegő a ködbe veszett és rózsaszín fények cikáztak a szemem előtt, akkor már tudtam, hogy érkezik a válasz. A válasz pedig nem más volt, mint az Iszlám. Tudtam, hogy évek óta tartó csillapíthatatlan étvágyam felé nem fog már csillapodni és hogy ez az útja boldogságomnak. Innen hát a kép a falamon.

Örömmámortól kótyagosan szemléltem a képet és a telefonomat felváltva. Ugyan még órák sem teltek el távozásom óta, vártam, hogy megcsörrenjen. De nem csörrent.

Reggeli ébredésemet vidám percek követték, örömmel indultam hát munkába. Éppen akkor költöztünk át testületileg a belvárosba. Körúti irodánkat közel negyven perc kocsikázással értem el, de a szerelem ködjében azt sem bántam volna, ha tovább tart. Repdestem, szárnyaltam és vártam, hogy jelentkezzen. Tudtam, hogy én nem jelentkezhetek. Utáltam ezeket a meccseket, de tudtam, ha nyerni akarok, várnom kell. Aztán ebédidőben, éppen amikor a kolleganőmnek ecseteltem a tegnap este történéseit, sms-em érkezett. És igen, Ő volt az. E-mailt írt, s mivel nem reagáltam, gondolta, üzenetet is küld. Szívem szerint azonnal visszaírtam volna neki, de nyilván nem tettem.

Aztán visszarohantunk az irodába, rávetettem magam a monitorra, az egérre és a billentyűzetre, aztán kíváncsian vártam, milyen levelet kaptam az én szívem választottjától. Igazándiból nem volt abban semmi különös. Sőt. Talán az lepett meg a leginkább, hogy nem volt abban semmi cifra. Hmm…sebaj, gondoltam, ha nem, hát nem. Majd egy-két üzenet váltás után, a következő fordulóban már azt írta, hogy a mai randit le kell mondania, mert a fiúk közbejöttek és velük találkozna. Semmi baj-gondoltam és válaszoltam. És eldöntöttem, hogy ha beleszakadok se fogunk minden nap találkozni, hadd vágyakozzon csak ő is. Az aznapom maradéka izgalommal telt, enyhe savanyúsággal fűszerezve.

Másnap délelőtt megcsörrent a telefonom, Mr. Tökéletes volt az és randevút kért aznapra. Kérte, este találkozzunk a háza előtt, lerakjuk az én autómat és tovább robogunk az övével. Részemről rendben volt, így munka után húztam haza zuhanyozni és készülődni. Este nyolcra beszéltük meg a találkát. Izgalommal tele, újra nekikezdtem lázasan készülődni, indult a hajcihő köztem és a ruhásszekrényem között, hogy mit is kéne felvennem. Közben lázasan sminkeltem, hajvasalót befűtöttem. Pont nyolc óra volt, amikor nekiálltam hajat vasalni. Nyolc óra után öt perccel megcsörrent a telefonom, Mr. Tökéletes érdeklődött felettébb feszülten hollétem felől. Érezhetően azt hitte, átejtem, és nem megyek. Mintegy bosszúként a tegnapiért. Természetesen erről szó sem volt, csak kicsit húztam az időt. Aztán lázasan autóba vetettem magam és irány-surány, 10 perc múlva már ott is voltam a ház előtt. Lejött elém, majd újra felinvitált a lakásba egy teára. Gondoltam, ha játék, hát legyen. Ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor sem változtatom meg, ha kő kövön nem marad, így bátran léptem át a lakás ajtaját. A forgatókönyv pont ugyanaz volt, mint előző nap. Élveztem a szerepemet, élveztem a szenvedését és azt, hogy én irányítok. Nem hagytam magam, pedig könyörgött, felváltva dühöngött és örült, dühöngött, hogy miért nem hagyom már magamat, hiszen a szex az egy normális dolog, és pont ezért örült is, hogy nem hagyom magamat, mert ugyebár vallási szempontból ez mégsem megengedett. Aztán diadalittasan ismét elcsattogtam az éjszakába és hazamentem. Nyerésre álltam. Egészen másnap estig.

Másnap úgy gondoltam, bőven felette vagyok, innentől én irányítok. Hát nagyon nagyot tévedtem. Direkt nem lettem internet-online késő estig, kíváncsi voltam, mikor jelentkezik. Aztán ahogy beléptem késő este, fel is bukkant és számon kérően érdeklődött egész napos hollétem felől, amire én felháborodottan azt reagáltam, hogy álljon meg a nászmenet, mi is ez a számonkérés, se nem a férjem, se nem a barátom, de még csak játszópajtásom se. Egyelőre-gondoltam én ezt így magamban, de erőszakosan toltam neki az über emancipunci dumát. Az más kérdés, hogy közben odáig, meg vissza voltam tőle, meg érte. Aztán az első megdöbbenésem az volt, amikor Mr. Tökéletes visszakézből sarokba szorított. Fogalmam sincs már, hogyan csinálta, de arra emlékszem, hogy megkérdeztem, otthon van-e, a válasz jött, hogy igen és én már többet nem is írtam a gépen, ugyanis tíz perc múlva a háza előtt voltam. Betettem a reptérről hazafelé hallgatott arab cédémet, és az első közös számunkat, melynek címe ’Hol vagy szerelmem?’. Megérkeztem, begurultam az ablaka alá, és felvettem a hangerőt. Üvöltött a Habibi-habibi, enta fein?. Kinézett az ablakon, elmosolyodott és elindult lefelé. Így utólag már tudom, hogy az a mosoly nem volt más, mint az ő diadalittas mosolya, mellyel egyértelműen nyugtázta, hogy az övé vagyok. Csak ezt még éppenséggel én nem tudtam.

Emlékszem, aznap este is megpróbálta elvenni tőlem azt, ami jár neki, de én akkor sem hagytam magam. Ölelt, csókolt, tolt a fal felé, tolt az ágy felé, én meg hátráltam, hátráltam, eltoltam, magamhoz húztam, csókoltam és imádtam. Mármint az egész szitut. Aztán amikor ismét ott tartottunk, hogy levegőt megint nehezen kaptam a vágyaimtól, de valahogy kikecmeregtem a karjaiból és felálltam az ágyból, ő mint egy oroszlán felpattant és ismét levadászott a szoba közepén. Aztán én elindultam háttal az ajtó felé, közben szorosan ölelt, csókolt, nem engedett, és végül a másik ágyra lökött és már szorított is, fogott mindenével, simogatott újra és újra, én meg mekegtem, hebegtem, habogtam, próbáltam levegőt kapni két csók között. Éreztem, hogy elvesztem, éreztem, hogy a bugyim is le akar jönni rólam, éreztem, végem van, a kezeit imádom, a csókjaival nem tudok betelni, és mindezek mellett tudtam, hogy nem szabad odaadnom magam neki. Ott és akkor biztosan nem. Már csak azért sem. Ő húzta fel a farmerszoknyámat, én toltam vissza, ő húzta, én toltam, simogatta a melleimet, és csókolt, csókolt, mint egy őrült. Tudtam, hogy erőtlen vagyok ahhoz, hogy felálljak, de mégis mennem kell. Két csók közötti másodperces szünetekben mondtam, hogy nem lehet, nem lehet, ő pedig harapott, rágott, csókolt és mondta, hogy de, de, de és de. Én mondtam, hogy nem, nem, nem, ő mondta, hogy maradjak ott és de, de, de. Simogatott ugyan férfiasságával még nem, de már ott, akkor magáévá tett és tudtam, nem szabadulok, csak egy okos ígérettel. Így két csók közt elszuszogtam, hogy majd a hétvégén. Még ekkor sem engedett a szorításból, és erősködött, hogy most. Végül fogalmam sincs hogyan, de kiszabadultam és az ajtóig sem tudom hogy jutottam el, de valahogy eljöttem.

Huhh…mondanom sem kell, milyen állapotban ültem autóba. Az biztos, hogy elhúztam a csíkot és az is biztos, hogy a bugyim odáig, meg vissza volt a történtektől.

Másnap korán csörrent a telefonom és tudtam, hogy a következő cselem az lesz, hogy aznap nem találkozom vele. Féltem, ha igen, és újra ott kötünk ki, nem lesz megállás. Aznap hívott többször is és éreztem, hogy odáig volt és vissza. Nem látott más célt, csak azt, hogy az övé legyek. Mielőbb.

Próbáltam leállítani és azt mondtam neki a telefonban, hogy aznap sajnos nem érek rá. Tudomásul vette és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Azt a napot a szépítkezésre szántam, így edzés, kozmetikus és fodrász. Az edzés utáni esti pihegésem közepette, ahogy ültem a kocsiban és rápillantottam a telefonomra, láttam, hogy Mr. Tökéletes ismét hívott. És ahogy a telefon a kezemben volt, újra megcsörrent. –Háló? – Szia. Hogy vagy?? –és hangjában erősen izgatottság hallatszott- Jól, köszönöm. És te?–kérdeztem.

-          Jól vagyok, köszönöm. Csak itt vagyok a környékeden, és gondoltam, összefuthatnánk egy pár percre.

-          Ohh, de tudod, mondtam, hogy ma nem érek rá sajnos. Most végeztem az edzéssel. – mondtam.

-          Tudom, tudom, rendben van, ha nem akarsz találkozni semmi gond. De még öt percre sem láthatlak?

-          De. De csak öt percre. Hol vagy?

-          Itt vagyok a parkolóban.

-          Rendben. Öt perc és ott vagyok. Szia.

Egyszerűen szupersztárnak éreztem magam attól, ahogyan alakultak a dolgok. Indítottam hát és megérkeztem a parkolóba, ahol kiszállt, szinte felém szaladt, megcsókolt és boldogságtól úszó szemekkel kinyitotta nekem a kocsija hátsó ajtaját. Beültünk hátra és beszélgetni kezdtünk.

Átölelt, fejemet a vállára hajtottam, puszilgatta a homlokomat és az arcomat. Most nem volt tolakodó. Sajnáltam, hogy az edzési utáni csoffadt állapotomban lát, de erősködött, hogy semmi probléma, ő meg amúgy fociból jött. Beszélgettünk, beszélgettünk, csókolóztunk, öleltük egymás izzadt testét, nevetgéltünk, mosolyogtunk, beszélgettünk a szemünkkel, a testünkkel és mindenünkkel. Ott, akkor először beszélt egymással az ő lelke az enyémmel. Azt éreztem, hogy ennél tökéletesebb pillanat sosem lesz az életemben. Boldog voltam. Éreztem, hogy különleges vagyok, és a helyzetem is az.

Némán öleltük egymást pár percig, aztán félrehúzta magát, megfogta a kezemet, nyelt egy nagyot és ezt mondta: Kérdezni szeretnék valamit, de félek a választól. Kérdezz bátran. – mondtam. De nem merem megkérdezni. – de kérdezz bátran – mondtam ismét. És akkor feltette azt a kérdést, amelyre kislányként vártam, pont akkor, amikor elképzeltem, hogy majd egy szép napon, amikor nagy leszek, eljön az én hercegem fehér lovon, és szerelmes szemekkel ezt fogja tőlem kérdezni: - Hozzám jössz feleségül?

Folyt.köv.

A szerelem gyötrelem és fájdalom. Véget nem érő könnyes zsebkendők hada, álmatlan éjszakák véget nem érő sora és görcsös ragaszkodás az emlékekhez. A szerelem éppen ezért veszélyesebb mindennél. A legveszélyesebb fegyver és a legátalkodottabb érzés mind közül.

Éppen ezért döntöttem úgy, hogy többé nem leszek szerelmes. Nem hagyom többé, hogy kiszolgáltatott szívemet összetörjék. Lehet az a férfi bármilyen, többé nem engedem a szívem közelébe. Nem én! Szeretném azt mondani, hogy a szerelem boldogság és mámor, főleg ha az viszonzott, de most nem megy. Ha a női szív szeret valakit, újra és újra azt kockáztatja, hogy visszavonhatatlan sebet ejtenek rajta jött-ment férfiak. Trógerek.

Igen, egyszer mindenkinek eljön a szőke hercege fehér lovon, mondjuk nálam inkább az arab hercegek karavánon jöttek a leginkább, de mi van akkor, ha az egész csak átverés? Ha onnan is lezuhanunk, ahol stabil cövekek tartották lábainkat a talajon? Hová lesz a világ, amikor a hercegnő szívét-lelkét kitéve, szerelmes szemekkel zuhan le a lóról, szívét átdöfi egy faág, a herceg meg tovább vágtat, mintha misem történt volna? Talán nem ő volt az igazi. Mondhatnánk. Sőt…hová lesz a világ, amikor szegény hercegnő zakózását nem a herceg kollektív büntetése követi, hanem a sajnálkozó nagynénik, és királykisasszonyok ’jön majd másik’ klasszikusa. Na de kérem. Egy hercegnőnek illik várnia, várakoznia arra az egyre, aki az igazi lesz számára. Nem illik bulikba járni, összefeküdni jött-mentekkel, élvezni az életet és jönni-menni. A hercegnek meg igenis kutya kötelessége járnia a világot és táltosként keresnie az ő hercegnőjét túl az Óperencián.

Ha ez megvolt, és a herceg kimenti a hercegnőt a sárkány karmaiból, elvágtat vele az Óperenciás másik oldalára és már jön is az ’Éltek, míg meg nem haltak’ zárás. Valamit eltitkoltak a meseírók. Ők biztosan tudták, hogy a sztori nem itt ér véget. Sőt. Csak itt kezdődik el igazán.

Történt ugyanis, hogy anno úgy ezer évvel ezelőtt, mikor még naiv voltam és ártatlan, felém vágtatott az én első hercegem. Mint már említettem, felénk inkább ilyen keleti hercegek jártak karavánnal. Szóval jött az az egy és valahogy magával ragadott. Megragadott az ezeregyéjszakai meséibe illő varázslatos személyisége, azok a bókok, az a nézés, meg az a minden…hát az olyan volt, hogy azt hittem, itt most akkor megállt a világ, i am in love és akkor férjhez is lehet menni. Órákat lógtunk egymáson, imádtam minden szavát, ő volt nekem a legtökéletesebb férfi a világon. Iszonyatosan szerelmes voltam, az sem zavart, hogy választottam egy szépségversenyen mondjuk elég erős hátránnyal indulna, mint ahogy az sem, hogy az egész olyan abszurd volt. Boldog voltam. Az én kis egyesszámúmról azt kell még tudni, hogy egy tizessel több nálam, ami pont elég volt ahhoz, hogy egy olyan naiv és ártatlan muffot - mint én voltam akkor- megvezessen. Ámított, bámított, szédített jobbra-balra, elnevezte a még nem létező gyerekeinket, majd rájött, hogy ez annyira talán mégsem buli. De nem ám. Merthogy nagyon nagy volt köztünk a fizikai távolság. A fizikait most értsd fizikainak, több ezer kilométerről beszélek. Szóval lámúroztunk mi még egy darabig, de később beláttuk –na jó, nem szépítem, ő látta be-, hogy ez nem fog működni, nicht working, meg satöbbi.

Ő valahogy a mai napig a szívemben van, de nyilván nem úgy, mint akkor, csak beszélünk, meg valahol hálás is vagyok neki, hogy bevezetett az ezeregyéjszaka meséibe és megtanulhattam azt, amit ma már tudok.

Itt ugorjunk is egyet az időben. Mondjuk úgy két évet, amikor jött a következő nagy szerelmem és a második ’Igazi’ az életemben. Nyilván mondanom sem kell, hogy őt is keleti szelek fújták az utamba, vagy fújtak engem az övébe, már nem is tudom. Történt ugyanis, hogy beleszerettem, na meg jól összejöttem a kezelőorvosommal. Igen. Pont azért, mert ez ilyen mesébe illő sztori lenne, elhittem, hogy az is lesz. Így visszanézve folyton azon gondolkoztam, hogy mennyire extra romantikus a mi kis lávsztorink. Én elájulok, rosszul leszek, az én arab orvos bácsim jön és meggyógyít, én beleszeretek, ő meg belém és akkor élünk boldogan, míg meg nem halunk. Igen, itt még hittem a tündérmesékben. Aztán kezdett derengeni az a korábbi átverés, miszerint nem minden az, aminek látszik, sőt, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, nyilvánvalóan nem is az. És tényleg.

Orvos bácsi nem csak belém volt szerelmes, hanem a feleségébe is. Kínos. Mármint az én helyzetem. Adott egy iszonyat elájulsz pasi, egy fiatal csőszerelmes jócsaj, no meg egy feleség. Kilóg a lóláb. Ebben a sztoriban pedig akaratlanul is én voltam a lóláb. Hány szánalmas próbálkozásom volt azért, hogy ne legyen köztünk semmi. Mert az milyen már, hogy egy hercegnő megtalálja a hercegét, hozzámegy, majd jön egy másik hercegnő az Óperencia másik oldaláról és jól lecsapja a herceget a feleség kezéről. Ez olyan kurvás. Én meg világ életemben utáltam volna kurvának lenni, szívembe nem fért volna bele egy család hányattatása énmiattam, úgyhogy nagyon nagy küzdelmek árán kioldalaztam a sztoriból. Pedig ha visszagondolok, mennyit bohóckodtunk együtt, mennyire imádtam mindenét, a szavait, azt, hogy milyen okos, a száját, a bőrét, a haját, az illatát…áhh..tudom…ismét csőszerelmes voltam. Sosem fogom elfelejteni azt, amikor az orvosi szobájában szeretkeztünk, meg amikor majdnem benyitott egy nővérke és engem bebújtatott a fürdőbe. Meg azt sem, amikor fényes nappal követeltem, hogy sötétítsen be ugyanabban az orvosi szobában és ő egy ágytakarót lógatott valahogy az ablakba. És azt sem, amikor egy nyár éjszaka a Normafánál, a szabadban, egy padon kapott el hátulról, és tett magáévá úgy, hogy közben elment mellettünk egy nénike, akit ő nem is vett észre. Igazából benne azt imádtam, ahogy fogott, ahogy simított, meg ahogy akart engem. Vele eszméletlen csatákat vívtunk intellektuálisan. Először is azt gondolta, hogy ő, mint arab, jóképű orvos bárkit megkaphat a városban. És bár beláttam már akkor is, hogy igaza volt, de ezt nyilván neki csak a legvégén mondtam el. Csak akkor, amikor már nem számított. Addig, amíg közünk volt egymáshoz, ő volt az, akinek az orvosi felvételi vizsgámon, -amikor kisunnyogtam a wc-be- sms-t írtam, hogy írja meg a jó választ a vizsgakérdésre. Ő volt az, akire mindig számíthattam és orvosként számíthatok a mai napig is. Aztán volt még az is, hogy próbált velem ékeskedni a jó negyvenes arab barátai előtt. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatott rólam, ki vagyok, vagy ki nem, de egyszer sikerült annyit megértenem az akkor még arabnak tűnő hablatyolásból, hogy egyszer még elvesz feleségül. Csak azzal nem számolt szegény, hogy én lennék-e mondjuk a második. Mert hát nyilván nem. Ezek a fránya tündérmesék.

Tisztán emlékszem az utolsó csókjára. Egy arab étteremben voltunk, és amikor elindultam, ő kikísért az ajtóhoz. A lépcsőfordulóban a fenekemre csapott, majd a falra kent, a szemeit le nem vette a számról és megcsókolt. Az volt az utolsó csók. Aztán elsétáltam és a legközelebbi hívására már nem reagáltam.

Életem sztorija lehetett volna. De már mindegy, mert lett másik.

Folyt.köv.